/ 5 perc olvasási idő /
Körülbelül egy hónapja csörgött a telefon. Egy korosabb férfi hang szólt bele, aki érdeklődött a „KARONFOGVA” szolgáltatási iránt. Az első pár percben biztos voltam abban, hogy saját részre keres támogatást a mindennapi ügyek intézésében. Aztán a közel fél órás beszélgetés során kiderült, hogy más a helyzet.
A korát nem ítéltem meg annyira rosszul, mert a későbbiekben megtudtam, hogy közeleg a nyugdíjkorhatár. És hogy nem maga miatt érdeklődik, hanem az apósáéknak lenne szüksége valakire, aki rendszeresen rájuk néz, bevásárol nekik, vagy elintézi a hivatalos ügyeket, esetleg orvoshoz kísér, vagy közösen bevásárol velük, és persze mindezt úgy, hogy autóval meg tudja oldani a közlekedést. Nagyon megörültem, hogy pont azt keresi, mint amit a „KARONFOGVA” tud nyújtani. Megköszönte a tájékoztatást és azzal köszönt el, hogy: „Keresem még Anikó!”
És keresett is. Ismét Ő. Kérdezte, hogy tudunk-e valamikor személyesen is beszélni. Mondtam, hogy persze, de hát a Covid…..Ő azt mondta, hogy nem baj, majd lesz rajtunk maszk, de megoldás kell a helyzetére. Határozott volt, éreztem, hogy valós probléma lehet, amit meg kell oldani. Bevallom, furcsa volt, hogy férfiként érdeklődik, mert a legtöbb megkeresést hölgyektől kapom, de persze semmi baj, csak kicsit meglepő volt.
Eljött a megbeszélt találkozó időpontja. Az otthonukba hívott, ahova meg is érkeztem. Ajtót nyitott, (persze mindenki maszkban) szólt, hogy menjek beljebb, hadd mutasson be a feleségének.
- No, Ő az Anikó, akiről beszéltem. Ő tudna segíteni a szüleidnek és így nekünk! – miközben bemutatkoztunk egymásnak a kedves arcú asszonnyal (semmi kézfogás), akit nevezzünk most Évának. A férjét pedig Péternek (direkt nem írom le az igazi nevüket). Éván láttam, hogy kicsit feszeng, de nem volt vészes. Mindenki feszeng valamennyire, ha egy idegennel találkozik. Leültünk a nappaliba, kávéval, teával kínáltak. Kávét kértem, aminek készítéséhez Éva kiment a konyhába. Péter pedig belekezdett a mondandójába, amiből megtudtam, hogy miért Ő keresett meg, és miért nem a felesége. Éva akkor érkezett meg a kávéval, mikor Péter ott tartott, hogy:
- Csak a feleségemnek, Évának nehéz ezt elmagyarázni, de nem hagyom, hogy minden úgy maradjon, ahogy most van, mert ki fog purcanni! –
Éva letette a kávét a dohányzóasztalra és annyit mondott mosollyal a hangjában: - Jajj, nem kell engem félteni, nem fogok kipurcanni!
Aztán az ezt követő másfél órában megtudtam, hogy mi is Péter megkeresésének az oka.
Péter 64 éves. Éva 57. Péter egy nagy vállalatnál középvezető, Éva pedig bölcsődei gondozó (már elmehetne nyugdíjba, de talán majd jövőre…). Van egy fiúk és egy lányuk, mindegyiknél 2-2 kisgyerek. Az unokák nagyon sokat vannak Péternél és Évánál. Éva imádja a gyereket, csillogó szemmel beszél róluk és a „bölcsiseiről” is! Péter szeme nem csillog annyira, mert elmeséli, hogy Ő hiába imádja az unokákat, neki kezd egy kicsit sok lenni. Ezt olyan nyomatékosan mondja, hogy Éva nem hagyja szó nélkül:
- Mi a bajod azzal, ha itt vannak a csimoták? Te úgyis csak a tévét nézed, meg elvagy a számítógéppel!
És ekkor, mintha egy függönyt húztak volna közénk. Mármint közém és Péter-Éva páros közé. Olyan párbeszéd kezdődött közöttük, hogy azt hittem, megfeledkeztek arról, hogy én is ott vagyok. Nem veszekedtek, csak jöttek az érvek és ellenérvek. Mindegyik állva magyarázott a másiknak.
- Sok ez már Neked Éva!
- Nem sok ez nekem, ne tudd helyettem, hogy nekem mi a sok!
- De én többet akarnék csak Veled lenni Éva! Itthon, magunk, csendben, nyugalomban!
No és itt Éva lehuppant a fotelbe! Nézett fel a mellette álló férjére és kérdően szólt hozzá:
- Te??? Velem???? Kettesben????? Ez komoly??? – és bekönnyesedett a szeme!.
- Igen! Veled! Nem baj, ha itt vannak az unokák, mert imádom Őket, de szerintem túlzásba viszed! Nem kell, hogy minden nap itt zsibongjanak. És igen! Szeretnék néha Veled lenni kettesben! Nem vagyunk már fiatalok, jó lenne végre egy kis nyugalom! Neked is! Hidd el nekem, hogy tudom, hogy mit beszélek!”
És itt most felhúzták a néhány perce közénk bekúszó, képzeletbeli függönyt, és visszatértek hozzám.
- Értem én a férjemet, mert tényleg sokat vannak itt az unokák! De hát a gyerekek annyira elfoglaltak, szaladgálnak mindenfelé. A vőm is felelősségteljes beosztásban van, a fiam is rengeteget dolgozik és kicsik azok a gyerekek. Sok velük a tennivaló, és kell, hogy tudjanak pihenni a kicsik nélkül – mondja Éva.
- Aztán meg bűntudatod van, hogy nincsen időd az idős szüleidre – szól Péter – akikhez leginkább én megyek be munka után. Nagyon kedvelem apósomékat, és szerencsére koruk ellenére elég jó állapotban vannak, de azért rájuk kell nézni elég gyakran. Éva meg az unokák miatt nem tud annyit menni a szüleihez, amennyit szeretne! Látom, hogy szétszakad. Dolgozik, unokázik, végzi az itthoni dolgokat. Hiába segítek neki, szeretném, ha több ideje lenne, de az unokákból nem enged. Nekem pedig néha fárasztó, hogy akkor is ránézzek Éva szüleire, amikor már jönnék haza, mert őszintén szólva már elfáradok nap végére. Éva vagy én megyünk a boltba, visszük a Mamáéknak, vagy Éva, vagy én. És akkor még ott van, hogy ide-oda el kellene vinni Mamáékat, de napközben a munka mellett nem tudjuk megoldani. Ezért örültem meg, mikor megláttam Anikó kiírását a facebookon. Meg is néztem a honlapját, és úgy gondoltam, hogy ezek a szolgáltatások segíthetnek mindenkin! És a gyerekeimmel el fogok beszélgetni, hogy kicsit kímélni kellene az édesanyjukat! Tudom, hogy Éva ebből presztízskérdést csinál, hogy milyen már, hogy más néz rá a szüleire… De mondtam neki, hogy ettől még Ő is rájuk nézhet! Sőt! Nézzen is rájuk! Én is megyek vele, szeretem Mamát és Papát is. Csak akkor ne azért menjünk, hogy rohanjunk boltba, meg megnézni, hogy mit ír a vízszolgáltató, hanem legyen letudva más által, ami macarás, mi meg legyünk csak úgy együtt a Mamáékkal. Pl. egy olyan délutánon, vagy hétvégén, amikor megmondjuk a gyerekeknek, hogy most ne hozzák az unokákat. El kell fogadni, hogy nem tudunk mindent megoldani. Sőt! Lehet és kell is dolgokra nemet mondani! Igen! A saját gyerekeinknek is! Mamáék már lassan 90 évesek. Miért ne tölthetnénk a feleségemmel úgy a napjainkat, hogy tudjuk, hogy rájuk néz valaki? Hogy elviszi Őket valaki valahová, hogy kicsit kimozduljanak? Vagy nem nekem, vagy Évának kell szabadságot kivenni, ha el kell vinni Papát a szívkórházba, ahol nem tudjuk, hogy hány órát kell ülnünk? És ezzel mi nem rázzuk le Őket! Ha megrendeljük Anikó szolgáltatásait, akkor azzal mindenki jól jár! Mamáék is lehet, hogy könnyebben szólnak Anikónak, mint nekünk, mert ők meg bennünket akarnak kímélni. Én Őket is megértem. Én sem szeretek kérni!
A lényeg kirajzolódott a találkozó végére: Ez a férfi, ez az apa, nagypapa és vő mindenkinek jót szeretne. És szeretne kettesben lenni a feleségével! Nekem ez így egy nagyon kedves történet!
Megtudtam, hogy Évának van egy húga, aki vidéken él. Ő is „beleadna” a „KARONFOGVA” szolgáltatási díjába, és Éva szemén is láttam, hogy összeállt neki a kép, hogy tulajdonképpen a férje nagyon szeretne neki segíteni, hogy kevesebb nyomással élhessen, és ezáltal több idejük jusson egymásra és a kilencven felé ballagó idősekre is. Az nem került szóba, hogy Éváék gyermekei besegítenek-e édesanyjuk szüleinek mindennapjaiba…. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem….. de ez nem is az én dolgom.
A beszélgetés jól sikerült, első körben megismertem a problémát, és megtudtam azt is, hogy a következő kör az lesz, hogy el kell mondani az idős szülőknek, hogy lenne valaki, aki foglalkozna velük, rájuk nézne, elvinné őket boltba, orvoshoz stb., hogy ezzel kicsit könnyíteni lehetne Éva és Péter mindennapjain, amit minden bizonnyal Ők is szeretnének. Mert nekik is fontos, hogy a családjukat ne csak rohanni lássák, hanem legyen idő egymásra időkényszer nélkül, nyugodtan beszélgetve, egymásra figyelve, átadva a macerás ügyeket másnak, aki azért van, hogy az Ő igényeiket a megbeszéltek szerint kiszolgálja!
A történetnek van folytatása, a dolgok megértésre leltek és már találkoztam Éva szüleivel is. Viszont erről a következő írásban, hamarosan…… Tanulságos történet. Szerintem nem csak Éva és Péter története ez.
Schindler Anikó alapító
