Kicsi korom óta különös kötődésem van az idősekhez. 
Szoros kapcsolatban, egy háztartásban éltem nagyszüleimmel, főként nagymamámmal. Szerettem az Ő társaságában lenni, de mindig remekül éreztem magamat a barátai, ismerősei körében is. Jó volt hallgatni a történeteiket, jó volt Őket közben nevetni, és sírni látni. Mikor megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt feleltem, hogy „Nyugdíjas” 
Az idő múlásával sem változott az érzés, az irányukba érzett vonzalom. Mindig voltak a környezetben nálam jóval idősebbek, akiknek kerestem a társaságát. Szívesen hallgattam meg a gondjaikat, mert jó érzéssel töltött el, hogy látom, hogy jól esik nekik a beszélgetés, vagy amikor csak telefonon érdeklődtem hogylétük felől. Mert akkor is éreztem, hogy milyen sokat jelent nekik néhány jó szó.
A “KARONFOGVA” Időskori Támogató Szolgálat elindításával már “főállásban” lehetek velük – és egyelőre még nem akarok nyugdíjas lenni! 
Addig még tevékenységemmel szeretném tehermentesíteni a korosodó szülőket és gyermekeiket, azért, hogy főként csak értékes és tartalmas időt tölthessenek egymással. Mert az megfizethetetlen!
